A Bükk hegység éghajlata

A Bükk vidék túlnyomó része Magyarország hűvös hegyvidéki területeihez tartozik, A Bükkön belül a Déli-Bükk északi része a „mérsékelten nedves, hideg telű”, míg az Északi-Bükk a Bükk-fennsíkkal együtt a „nedves, hideg telű” változatához tartozik. Amíg Bükkalja„mérsékelten száraz, kevésbé hideg telű” addig a Bükkhát „mérsékelten nedves, hideg telű”. Amíg az évi középhőmérséklet Bükk előterében 9-10ºC, ez a az Upponyi hegységben már csak 7-8ºC, a Bükk-fennsíkon már alig 6ºC.

A Bükkben – a Bükkalját a Bükkhátat kivéve – a tél hosszú és hideg. Fagyokra október közepétől már gyakorta kell számítani. November végén, december elején kissé megnő a csapadék mennyisége, de november második felétől többnyire havazhat is.

A januári középhőmérséklet a hegység belsejében -3 - -5ºC. A téli napok száma (amikor a hőmérséklet nem haladja meg a 0ºC-ot) 35-60 nap, de a fennsíkon a 70 napot is elérheti. A havazásos napok száma 25-50, míg a hótakarós napoké 40-100. A hegylábi előterek januári középhőmérséklete -2 – -3 ºC.

A hegység magasabb részein a tél zordságát nagyszámú derült nap enyhíti. A januári napfénytartam a Sajó-völgyben mindössze 50–55, a hegység javán 55–70, a Nagy-fennsíkon 70–75 óra. A nehéz, fagyos ködök ilyenkor legomolyognak a hegyhátakról, fennsíkokról, és sűrű, zúzmarás ködként ülik meg a mélyen fekvő völgyeket. Vastagságuk és gyakoriságuk a Sajó és a Bán-patak völgyéhez közeledve megnövekszik. A hegylábak ónos, szürke szitálása fölött ilyenkor a fennsíkokon gyémántosan csillogó fehér hó és napsugaras, tiszta, kék ég ragyog (lásd: képgaléria: Téli Bükk). Ennek következtében a legnagyobb hidegeket sem a Bükk-fennsíkon (–17 ºC), hanem a Sajó-völgyben (–21 ºC) mérik (fordított léghőrétegzettség).

Hosszú, havas telek után a Bánkút melletti É-i lejtőkön április első heteiben is lehet síelni. 600–700 m-es tszf-i magasság fölött az utolsó havazás április derekán esedékes. Fagyos napok még májusban, június-ban is előfordulhatnak, a Nagy-fennsík 800 m tszf-i magasság fölött mélyülő töbrök mélyén hajnalonként akár július-augusztusban is.

A szomszédos alföldi és dombvidékekhez képest a tavasz késik. A mogyoró virágzása csak március derekán kezdődik, az áprilisi középhőmérséklet 6–8 ºC. (Hegylábak, alföldek: 8–9,5 ºC.) Tavasz végén – kora nyáron a csapadék mennyisége lényegesen megnő, az Atlanti-óceán felől érkező légtömegekből (nyári monszun) a Bükkre május-júniusban összesen 140–165 mm eső hull, ami az évi csapadék 1/5 része. Az éves csapadék mennyisége 550mm-től 850mm-ig nő a Bükkaljától Bükk-fennsíkig.

A nyár hűvös. Bár a hegylábi előterek júliusi átlaghőmérséklete 19–20ºC, az Északi- és a Déli-Bükké csak 18ºC, a fennsíkoké 16–17 ºC. Míg az alföldi-dombsági környéken a nyári napok száma (a hőmérséklet legalább 25–30 ºC) 70–75 nap, a hegylábi előtereken 60–70 nap, a hegység zömén 40–60 nap, addig fennsíkok „tetején” a 40 napot sem mindenütt éri el. A hőségnapok (a napi hőmérsékleti csúcsérték legalább 30 ºC) száma természetesen még kevesebb (alföldek: 20–30, Bükkalja D-i pereme 15–20, Északi- és Déli-Bükk 10–15, fennsíkok java 5–10, legmagasabb része 2–5 nap).

Bár a zivataros és a jégesős napok száma a nyári félévben (április–szeptember) lényegesen kisebb, mint a szomszédos Mátrában (Bükk: 44–48, ill. 10–14; Mátra: 44–58, ill. 12–18), a heves július–augusztusi zivatarok a hegység patakjain időnként (1878, 1958) vad áradásokat támasztanak. Derült augusztus végi, kora szeptemberi éjszakákon az erős kisugárzás gyakran okoz jelentős harmat-, sőt dérképződéssel járó lehűlést; a kövekről, bércekről hajnalban már hideg völgy-ködök vonulnak végig.

A hegység aprólékosan tagolt formakincse kis területeinek éghajlatát (mikroklíma) sajátosan módosítja. A déli, délies lejtők, töböroldalak több napsütést, nagyobb hőmennyiséget kapnak. Ehhez járul, hogy a világosszürke-fehér mészkő-, dolomit- és riolittufa-kibúvások a napsugárzás nagy részét visszaverik, szétszórják a környező levegőbe. Ezért itt a sötétebb kőzetekből álló közép-hegységekhez viszonyítva hamarabb kezdődik az olvadás és a virágzás, magasabbra hatolnak az egyes növényzeti övek, gyakoriak a melegkedvelő és szárazságtűrő fajok.

Az északi, északias lejtőkön, a karsztos mélyedések, töbrök északra néző oldalán viszont a világos kőzetek sugárzás-visszaverő képessége fordítva hat: az oda érkező kevesebb hőből sohasem nyelnek el annyit, hogy azt kisugározva a fölöttük levő levegőt lényegesen fölmelegíthessék. Ezért e helyeken marad meg legtovább a hó, a növényzeti övek leereszkednek, s gyakoriak a hidegtűrő fajok. Egy-egy meredek lejtőjű töbör, K–Ny-i irányú mészkőgerinc átellenes északi és déli lejtőin így egymástól alig 50–100 m-re „lakhatnak” olyan növényfajok, amelyek máshol és általában több száz kilométerre élnek egymástól.