1951 óta régészeti védelem alatt álló, 1982-től fokozottan védett természeti érték a Bükkben.

Lillafüredtől északkeleti irányban, a Szeleta-tető D-i lejtőjén, 347 m tszf. magasságban nyílik. A Felső-Hámor felett 98 m-el magasabban, a triász időszaki mészkőben kialakult, inaktív forrásbarlang nagy szádája mögötti bejárati csarnokából két folyosó indul. A forrásbarlangot egy mára inaktivizálódott, de hajdan bővízű karsztforrás oldóhatása hozta létre. A járatok összhossza 115 m. A bejáraton át 20 m hosszú, 15 m széles, 8 m magas elõcsarnok vezet a 40 m hosszú, szélesebb folyosóba és az innen kiágazó 30 m hosszú keskenyebb mellékágba. Kisebb-nagyobb fülkék nyílnak a mellékágakból.

A barlang számos veszélyeztetett állatfajnak, többek között védett és fokozottan védett denevérfajoknak nyújt állandó és időszakos szálláshelyet.

A barlangban megtalálható a hazai ősember-kutatást elindító Herman Ottó emléktáblája.

A barlang kataszteri száma: 5363-1. Fokozottan védett!!! Szabadon látogatható.

1906-ban itt végezték az első eredményes, őskőkori eszközt feltáró barlangi ásatást ahol az előkerült babérlevél alakú kőeszközök alapján, a hegység más barlangjára is jellemző eszközkészítő ipart 1953 óta a nemzetközi szakirodalom szeleta kultúrának nevezi.

A barlang régészeti feltárásának előzménye 1891-re nyúlik vissza. Ekkor Miskolcon, az Avas hegy lábánál húzódó Rákóczi utcán, Bársony János házának építésekor furcsa kövekre lettek figyelmesek a kitermelt földben. Ezeken a férfitenyérnél nagyobb, lapos, végükön csúcsosodó szikladarabokon pattintásnyomokat lehetett látni, mintha megfaragták volna a köveket. Ezek voltak a később híressé vált Bársony-házi szakócák (három darabról tudunk) amelyek a kor egyik leghíresebb, ráadásul a Bükkhöz ugyancsak kötődő polihisztorához, Herman Ottóhoz kerültek. A politikus-tudós némi vizsgálódás után kijelentette: a kőeszközök léte bizonyíték arra, hogy éltek ősemberek Magyarország területén. Ez a ma már triviálisnak tűnő megállapítás a tizenkilencedik század utolsó évtizedében nagy vihart kavart, hiszen a tizenkilencedik század végének hivatalos tudományos álláspontja szerint nem vitatták, hogy léteztek ősemberek, azt azonban elutasították, hogy nyomaik meglelhetők lennének a Kárpát-medencében.

Azonban roteszk vonása a történetnek, hogy viszonylag közeli barlangokban, is, mint az Aggtelek melletti Baradlában – már évekkel korábban is sok-sok őskori leletre bukkantak, 1871-ben Nagysáp mellett még egy koponya is előkerült. Azonban hiába kerültek napvilágra az állati csontmaradványok mellett kőeszközök is, a rétegek vizsgálata és kormeghatározás hiányában nem lettek megfelelően datálva, ezért a hivatalos tudomány általában csupán néhány száz évesnek tartotta azokat. A barlangi medve és oroszlán csontmaradványokról viszont már a középkorban is megemlékeztek: ezeket korábban sárkánycsontoknak hitték, és csak a 18. században hangzott el olyan vélemény, hogy mára már kihalt állatok maradványai.

Így Herman Ottó a kijelentésével komoly vitát indított el, s tudta, csak egyféleképpen győzheti meg vitapartnereit: ha újabb bizonyítékokat talál. Ezért a kutatókat arra bíztatta, hogy vizsgálják át a Bükkben található barlangokat az ősemberek nyomai után.

A polihisztor mindenesetre munkához látott. Az álláspontját vitákban védte meg és pénzt is szerzett a földművelési minisztériumtól, miáltal az Állami Földtani Intézet megkezdhette a kutatást.

1906-ban Herman Ottó megbízta Kadič Ottokár fiatal geológust, hogy kutassa fel a jégkori és az azelőtti ember nyomait a Miskolchoz közeli barlangokban. Elsőként a Szinva-völgy akkor ismert barlangjainak bejárását végezte el. A közel 20 barlang közül a Kecske-lyuk, a Büdös-pest és a Szeleta-barlang tűnt ígéretesnek

Kadič november 14-től 20-ig próbaásatásokat végzett a három barlangban. Először a Kecskelyukban kezdett kutatni, ahol azonban csak neolit kori nyomokat talált. A következő barlang a Büdöspest volt, ahol szintén eredménytelenül kutatott. Végül egyedül a Szeletában bukkantak a pleisztocénben itt élt ősember nyomára.

A barlang előcsarnokába vágott 12x2 méteres és 6,5 m mély kutatóárok pleisztocén rétegeiben rengeteg barlangi medve csont mellett tűzhely nyomára bukkantak. A csontokon található törés és kopás nyomokat emberkéztől valónak tulajdonította Kadic, amit az 1907. évi tavaszi bécsi tanulmányútján a cs. kir. udvari múzeum szakembereivel történt konzultáció után elvetett. A bemutatott faszénnyomok azonban egyértelművé tették, az ősember szeletai előfordulását, így a munka folytatására bíztatták Kadičot, aki visszatért a Szeletába.

A m. kir. Földtani Intézet Kadić kérésére elrendelte az ásatás folytatását 1000 korona költséggel. 1907. május 15-től június 30-ig folytatódott a munka a barlangban.

Az újrakezdett ásatás első napjáról így írt a geológus: „a barlang bejáratában egy próbagödröt leásattam, a humusztakaró alatt fekvő világosszürke barlangi agyagból pompásan megmunkált mandulaalakú lándzsahegy került a kezembe. Ez volt életem egyik legörvendetesebb eseménye, barlangkutató törekvéseimnek első jelentős eredménye, tudományos fáradozásaimnak első jutalma!”

Ez volt az az első lelet, amit Kadič még aznap este megmutatott a Lillafüreden nyaraló Herman Ottónak.

Kadič Ottokár, hogy a leletek korát bizonyítani lehessen, ezért rendkívül fontosnak tartotta a leletek rétegtani rögzítését, így nagyon gondosan járt el az ásatás során. A barlang előcsarnokában felásandó területet 2x2 méteres négyzetekre osztva rétegenként minden lelet helyét gondosan rögzítve haladtak. A holocén rétegekben cserépedény töredékeket, csiszolt kőeszközöket talált. A pleisztocén rétegekből végre előkerültek a keresett paleolit kőeszközök, összesen 40 db!

A talált leletek azonban indokolták az ásatás folytatását, amit október 18-tól december 3-ig folytatott. A számos kőeszközön kívül a legfontosabb eredmény a főfolyosó hátsó részén talált pleisztocén kultúrréteg.

Mivel Magyarországon nem volt leletanyag amivel össze lehetett volna hasonlítani, 1908. februárjában az összegyűjtött anyaggal Kadić Ottokár Bécsbe utazott, ott azonban kellemetlen meglepetés érte. Dr. Hugó Obermaier a különösen szépen megmunkált babérlevél hegyek valódiságát kétségbe vonta, ugyanis a kőeszközökről hiányzott a máshonnan előkerült leleteken található "patina", úgy néztek ki, mintha nemrég készítették volna őket. A leletek többségét azonban kétséget kizáróan valódinak ismerte el.

Az ásatásokat 1909. tavaszáig folytathatták a Földtani Intézet költségén, ami eddig összesen 4000 koronát tett ki, ekkor az Intézet a kutatást befejezetnek tekintette. Az eddigi munkák során azonban főleg a felső rétegeket kutatták át, ezért megnyerte a Miskolci Múzeum vezetőségét az ásatatás anyagi támogatására. Mivel Kadič Földtani Intézeti hivatalos elfoglaltsága miatt nem tudott folyamatosan a helyszínen tartózkodni, ezért 1909. tavaszán felkérte Hillebrand Jenő antropológust munkatársnak, aki ezt örömmel elvállalta és még ebben az évben részt is vett az ásatásokon. Az ásatás során elérték a barlang fenekét 12,5 méter mélységben, így már rendelkezésükre állt a barlangi üledék teljes rétegsora.

Kadičot meghívták a Tübingiában ülésező nemzetközi paleontológiai kongresszusra, ahol előadást tartott az elért eredményekről. Az augusztus 4-én tartott előadás meghozza az elismerést, a nagyhírű szakemberek az eddig hamisnak tartott kőeszközök valódiságát elismerték és kiemelték a leletek tudományos fontosságát, az ásatás módszerét pedig mintaszerűnek, példa-mutatónak nevezték.

Néhány év alatt így Magyarországon felvirágzott a barlangi régészet, szinte valamennyi jelentősebb sziklaüreg feltárása elkezdődött, özönlöttek a leletek – csak a Szeletában tíz nagyszabású feltárás volt 1947-ig –, és megszülethetett a magyar ősrégészet.

1947-ig 10 nagyszabású ásatás 12 m vastag kitöltést harántolt. A barlangban a bejárat utáni lejtőn leereszkedve abban a mélyedésben állhatunk meg, amely az egykori feltárás helyén maradt. Az oldalfalon több méter magasságban láthatunk egy fekete vonalat, amely azt jelzi, hogy a feltárás megkezdése előtt hol volt a kitöltés eredeti szintje.

A barlang a középső őskőkortól a korai vaskorig kedvelt tanyahelye volt az őskőkor vadászó-gyűjtögető népcsoportjának ugyanúgy, mint a későbbi földművelő-állattenyésztő őskori népeknek. A 130 ezer évtől 20 ezer évig folyamatos fejlődést mutató bábonyi-szeletai típusú leletegyüttesnek valamint más paleolit kultúra jelenlétének köszönhetően a barlang Európa egyik legjelentősebb őstörténeti nevezetessége.

Az ásatások során feltárt rétegek közül alulról a másodikban került elő a legrégebbi régészeti anyag, a Bábonyien- és a Taubachien-kultúra eszközei. A harmadik rétegből jelen vannak a Szeletien-, a Jankovichien és a két Moustérien-kultúra maradványai. A mellékág és az előcsarnok találkozásában az Istállós-kői-barlangból megismert Aurignacien-kultúra leletanyaga került elő. A hatodik rétegből hideg környezetere utaló gerinces maradványok váltak ismertté. A réteg felső részének a korhatározása 22 000 év körüli értéket szolgáltatott, jelezve, hogy az utolsó eljegesedés hidegcsúcsához közeli időszakban is lakott volt a barlang. A következő időszak, a holocén, melynek idősebb tagja a neolitkori, vagy más néven újkőkori réteg, melyből csiszolt kőbalták, kőpengék, agancseszközök, csontárak, kerámiák és obszidián magkő kerültek elő. A holocén fiatalabb leletanyaga a Kyatice-kultúrába tartozott.

A Szeleta-barlangban talált lándzsahegyek, kőpengék meglehetősen sajátságosak babérlevélre emlékeztető alakjukkal, mindkét oldalon megmunkált felületükkel. Az ötvenes évek eleje óta azokat a csoportokat, amelyek ezeket pattintották (körülbelül 40 ezertől 22 ezer évvel ezelőttig) Szeleta-kultúraként tartja számon a nemzetközi őskorkutatás. A kultúrához tartozó leletek Magyarországon is több helyen kerültek elő az elmúlt száz esztendőben, és Szeleta-lelőhelyre bukkantak Romániában, Szlovákiában és Lengyelországban is.

A Szeleta-barlang egyébként többet rejtett mint a róla elnevezett kultúrát: a helyenként tíz méter vastag üledék átvizsgálása során kiderült, hogy több mint százezer évvel ezelőttiek az első emberhez kötődő leletek, s megszakításokkal egészen 22 ezer évvel ezelőttig használták a sziklaüreget.

A Szeleta - barlang térképe és Kadič - féle hosszszelvénye :

Felhasznált irodalom:

• Hillebrand Jenő: Jelentés a Szeleta-barlangban 1909. év nyarán végzett ásatásokról. Földtani Közlöny, 1910. p. 645-655.
• Hillebrand Jenő: A Szeleta-barlangot kitöltő rétegek koráról
• Kadić Ottokár: Paleolitos kőeszközök a Hámori Szeleta-barlangból. Földtani Közlöny, 1909. p. 524-540.
• Kadić Ottokár: A hámori ősember kutatásának mai állása. Archaeolog. Értesítő, 1911. p. 164-179.
• Kadić Ottokár: A Szeleta-barlang kutatásának eredményei. A Magyar Királyi Földtani Intézet Évkönyve, 1915. p. 147–278.
• Ringer Árpád – Mester Zsolt: A Szeleta-barlang 1999–2000. évi régészeti revíziójának eredményei. Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 2001. p. 5-19.
• Székely Kinga: Magyarország fokozottan védett barlangjai. Mezőgazda Kiadó, 2003.
• File Ferenc: Kadić Ottokár bükki barlangkutatásai (MTSZ honlap)
• Wikipédia: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szeleta-barlang